A Moholy-Nagy Vizuális Modulokat ismertető különszámhoz
Gaul Emil, nyugalmazott egyetemi tanár
Moholy-Nagy Vizuális Modulok
Lovász Lászlónak a Magyar Tudományos Akadémia elnökének és Patkós András akadémikusnak a kezdeményezésére 2015-ben pályázatot hirdettek tantárgypedagógiai kutatásokra. A vizuális kultúra területén benyújtott pályázatunkkal sikerült bekerülnünk a 19 nyertes közé. A pályázat elfogadásának az volt a feltétele, hogy a szakterület jelenlegi problémáira elméletileg megalapozott, gyakorlatban kipróbált, mérésekkel igazolt választ adjon. Hazánkban a vizuális képességek kutatásának nemzetközi szinten jelentős eredményei vannak, így ezekre alapozva tervezhettük meg a Bauhaus magyar mestereinek örökségét a közoktatásban tovább vivő, négy Moholy-Nagy Vizuális Modult.
Óraszám, megbecsülés
Nincs különösen nagy múltam a vizuális nevelésben, csak mintegy 30-40 év. De ahányszor csak valamilyen fórumon részt vettem, mindig visszatérő téma volt az óraszám, az alacsony óraszám kérdése. Az óraszám megnövelése érdekében többnyire az az ötlet merült fel, hogy küldjünk levelet az oktatási miniszternek. Hol küldtünk, hol nem, de ettől a helyzet nem változott. Nem is változhatott, mert nem a miniszteren múlik, hány óra van. Az óraszám a tantárgyak társadalmi megbecsülésétől függ, attól, hogy az emberek mit tartanak fontosnak a gyerekeik számára. Ennek egyik példája, hogy a Fővárosi Pedagógiai Intézet a rendszerváltás idején felmérést készített a tantárgyak szülői megítéléséről, amiből az a kép rajzolódott ki, hogy több informatikai és nyelvórát látnának szívesen (Szebenyi Péter szóbeli közlése). Hamarosan meg is lett. Egy műveltségterület társadalmi megbecsüléshez az embereknek tudni kell, hogy mit kapnak a gyerekek attól. Vannak olyan tantárgyak, amelyeknek a létjogosultságát alig kérdőjelezik meg, mint a magyar nyelv és irodalom tantárgyét (pedig „anyanyelvi óra nélkül is tudunk beszélni”), a történelemét, mert az az olykor dicső múltunkról szól (pedig „minek az, a mában élünk”), vagy a matematikáét. Ma már muszáj beszélni idegen nyelven, és az informatikához is érteni kell. De mire jó a „rajzóra”?
Tényleg, mire jó a vizuális nevelés? Érvelni szoktunk azzal, hogy például mindenkinek fejlett térérzéke, térszemlélete kell legyen. Az állandó példánk a sebész szokott lenni, „hogy nem mindegy, hol vág a szikével”. De van arra vonatkozó felmérés, hogy a jó sebészek mind rajz szakkörre jártak? A másik ellenvetés e kérdésben az szokott lenni, hogy „ne mondjátok már, hogy csak azért tud valaki farolva is ügyesen beállni a parkolóba, mert jó rajzos volt”. Nem biztos, hogy az volt, de vajon más órákon fejlesztették-e a térszemléletét? A szerény óraszámú ábrázoló geometriai képzéstől eltekintve, sajnos nem. Hasonló értetlenség övezi a színérzék, kompozíciós és más képességek, készségek fontosságát is. A kreativitás fejlesztése kapcsán már van némi elfogadó hajlam, de gyakran mégis az a válasz, hogy „aztán a szalag mellett dolgozó munkásnak mennyire kell kreatívnak lenni?” Amikor elkezdtük a kutatómunkát, kevés bizonyítékunk volt ezekre az ellenvetésre, mert az ugyan édes kevés másoknak, hogy mi, a vizuális nevelés művelői, érezzük a fontosságát úgy a hétköznapi életben, mint a mentális egészségben, vagy az, hogy nekünk megadatik a művészetek értésén túl azok felemelő, gyönyörködtető ajándéka is. Közérthető, elfogadható bizonyítékok kellenek ahhoz, hogy elfogadtassuk mindazt, amit szép szakmánk a köznek nyújt. Ezek megszerzése érdekében jelentkeztünk az MTA szakmódszertani pályázatára!
Ez a lapszám az MTA-ELTE Vizuális Kultúra Szakmódszertani Kutatócsoport, “Moholy-Nagy Vizuális Modulok – a 21. század képi nyelvének tanítása”, 2016-2020, projekt néhány eredményét jeleníti meg. A lapszám elkészítését a Magyar Tudományos Akadémia Tantárgypedagógiai Kutatási Programja támogatta.
