Páncsics Edina Magiszter Alapfokú Művészeti Iskola, Szolnok
Prücök
A mellényzsebünkben hordozott, születésünk óta velünk utazó apróság, amiről sokan nem is tudunk, vagy ha tudunk, nem feltétlenül nevezzük a nevén; ami mindig jön, vonatozik velünk, ott van minden pillanatunkban. Akár több is létezik belőle. Mert prücök mindannyiunkban van. Sok kis vacak, bevallott vagy bevallatlan hézag, differencia, eltérés, másság, különbözőség… Belegondoltunk-e már, hogy mennyi más „disz-” is van az életünkben, amit nem artikuláltunk, nem neveztünk a nevén, mert akár meg sem fogalmazódott bennünk? Pedig a legeslegfontosabb kilométerkő bejárandó utunkon az első: a felismerés, az azonosítás. Jusson eszünkbe: „Ó, tehát a feltérképezés!” (Térkép nélkül pedig el se induljunk kirándulni!)
/Tóth István – Páncsics Edina/
Szerencsés helyzetben vagyok, mert az iskolánk egy olyan intézmény, melynek a földszintjén autistacentrum van. Szinte naponta találkozunk különböző életkorú „más” diákokkal, akiknek néha fülig ér a szájuk (úgy sírnak), néha pedig potyog a könnyük (úgy mosolyognak). Jó, tudjuk, „mások”. A mi művészeti szakgimnáziumunk arról híres, hogy nagybetűkkel írjuk ki, valljuk és gondoljuk, hogy minden diák más (ami igaz is), hiszen a mi tanulóink jellemzően nagy fokú érzelemmel fűtöttek, érzékenyek mindenre, társaikra, a külvilágra, a belvilágra, gyakorlatilag mindenre.