Sándor Katalin – Illés Anikó
Az Út két vége: Alkotó – Befogadó. A mű csak jármű.
*
Akinek minden Rembrandt-kép:
tiszta
unalom – az se taszítson vissza;
míg megrázza lelkét egy falfirka:
képes, hát méltó a Katarzisra.
*
Ne a „szépség”-ről
oktass: taníts inkább a
Gyönyörködésre.
(Fodor Ákos: 3 változat)
Tíz évet töltöttem egy vidéki, fogyatékos személyeket ellátó, nagylétszámú bentlakásos intézmény festőműhelyében segítőként, koordinátorként. Ebben az írásban az intézetben
élő súlyos-halmozottan sérült és értelmileg akadályozott emberek műhelymunkára való felkészítésének majd művészetpedagógiai foglalkoztatásának megszervezése közben szerzett tapasztalataimat szeretném ismertetni.
A mai kor embere fut, szalad, ügyeit intézi, tevékeny életet él az online és offline világban. Számtalan lehetősége van környező világához kapcsolódni és a legváltozatosabb módokon kifejezni önmagát. A hagyományosan értelmezett alkotástól az online térben való megjelenés megtervezéséig széles a paletta. A művészet életünk részévé vált az évezredek során. A képi kifejezés sosem volt ennyire könnyen hozzáférhető, a vizualitás soha nem látott mértékben határozza meg jelen világunkat. Emberi mivoltunkhoz szervesen kapcsolódó fogalmak az értékteremtés, az alkotásnak, a létrehozásnak a képességei, éppen úgy, mint a befogadás képességéé.
„Az alkotói és a befogadói folyamat az én és a másik megértésében fontos út” (Illés, 2009, 237). Az információ egyre inkább képekben, globálisan értelmezhető vizuális jelek
segítségével áramlik be életünkbe, melyek megértéséhez, a látvány mélyebb értelmezéséhez, jelentős háttértudásra van szükségünk (Bodóczky, 2012), ennek hiányában bárki könnyen hátrányba kerül, nehezen érti és érteti meg magát a világgal.