Írásomban visszatekintek egy nyugdíjasklub számára tartott művészetterápiás jellegű foglalkozássorozatra. Bemutatom a foglalkozás kereteit, tapasztalataimat az idős emberekkel való munka sajátosságairól, és megosztok néhány konkrét vizuális játékot szakmai reflexióimmal kiegészítve. A visszatekintés egyben újragondolás és újraértelmezés is.
A pécsi egyetem művészetterapeuta képzését végeztem, és még hallgatóként, 2009-ben tartottam egy (budai) nyugdíjasklub látogatói számára foglalkozásokat. Ennek a dokumentálásából írtam a szakdolgozatomat, most pedig röviden szeretném bemutatni a kétszer öt alkalmas sorozatok tanulságait. Izgalmas volt több, mint tíz év után újranézni az ott született képeket, új elemzési szempontokat is hoztak az azóta szerzett tapasztalataim, valamint a globálisan megélt karantén „élmény”.
A művészetterápiás jellegű foglalkozások célját, kereteit nagyban meghatározták a körülmények, amelyek nem voltak ideálisak két szempontból sem: egyrészt nem volt szeparálható a foglalkozás, másrészt nem volt zárt a csoport. Az épület adottságaiból következik, hogy nem tudtunk félrevonulni (ami zavaró, hiszen bárki odajöhetett kérdezősködni, nézelődni, ráadásul étkezőasztalon dolgoztunk, ami ebéd, előtt már nehezen foglalható el), ráadásul minden alkalommal megkérdezték az összes ott tartózkodót, hogy van-e kedvük csatlakozni. Ezek a keretek nem tették lehetővé, hogy valódi, biztonságos tér alakuljon ki, ami egy terápiához elengedhetetlen, ugyanakkor meglehet, hogy nagyon frusztráló lett volna számukra az elvonulás, a „komoly munka”. Végül így is volt egy állandónak mondható 5 fős mag, ők szinte mindegyik alkalommal aktívan jelen voltak, igényelték a találkozásokat.